Share on Facebook

Share on Facebook

A pap fent az oltár előtt, a hívők előtte és mint egy színdarabban, történik minden a forgatókönyv szerint. A pap és segítőinek éneke kb 300 évvel repített vissz az időben. Szép és hangulatos hely. Tatevből vissza a főútra és irány Zorats Karer, ami a helyi stone henge. Mindenféle történelem előtti emberek, mindenféle ismeretlen okokból köveket pakoltak fel fura alakzatban és fúrtak rá lukakat. Ha jól értettem a tájékoztató táblákat, senkinek sincs halvány lila dunsztja sem arról hogy miért vannak ezek ott, de mindenesetre érdekes.

A napi célunk – mint az már írtam – Jermuk volt. Ez a helyi Hajdúszoboszló mindenféle gyógyvizekkel és 60-as évek beli SZOT üdülőre emlékeztető szanatóriumokkal és szállodákkal. ELmentünk enni és a helyi szokások szerint ettünk: sajtokat, túrós joghurtos paradicsomos izét, friss zöld fűszereket kenyérrel, sült bárányt, sült csirkét, sült malacot, sült zöldségeket, kebabot és sült krumplit…mindebből elképesztő mennyiséget…persze vodkát és sört is kaptunk…mindez egy igen puccos helyen kerül fejenként olyan 7-8 eurónyi DRAM-ba. Attila szerint drága hely :)

Ezután visszajöttünk a szállásra és megyek lefeküdni. Holnap már nincs verseny, csak laza kocsikázás a főúton…már ha tudok szerezni gázolajat a kocsiba, meg igen csehül állunk jelenleg :)

Share on Facebook

A FÁK létrejötte után már 2-3 hónappal az örmény (oh pardon, karabahi) hadsereg úgy gondolta hogy ez márpedig így mégsem jó, így és elkezdte a határt eltolni az eredeti Örmény határ közelébe, de volt némi gond. Ott volt Aghbat városa mintegy százezer azeri lakossal. Ez a pöti málőr szerintük jól kezelhető volt azzal a módszerrel hogy az azeriek lakta várost gyakorlatilag a földig rombolták. Tankokkal lőttek szét mindent, de mindent, így téve finom utalást arra hogy itt márpedig a mohamedánoknak helye nincs. Ezt az azeri vezetés nyilván nem nézte ölbe tett kézzel és igen jelentős török támogatással ellentámadásba kezdtek, és ezt a rettenetes játékot játszva 3-4 éven keresztül lőtték egymást. Ezen idő során mintegy 30.000 halottat sikerült elföldelni, majd valamilyen nemzetközi támogatással sikerült egy senki földjét létrehozni, ami elvileg azeri terület, de a gyakorlatban Karabah része. Na ez az Aghbat nevű város és a tűzszüneti zóna volt idejövetelünk egyik célja a grúz hegyek mellett.

De ne szaladjunk előre ennyire. Reggel ébredés az irdatlan terekkel bíró szállodában, evés és indulunk. Illetve csak indulnánk, de el kellett mennünk egy a szállodához igen közeli épületbe, ahol a Kultúrális és Ifjúsági Miniszter helyettes, meg pár újságíró, valamint a helyi tévé várt minket. Adtunk interjút, csacsogtunk, majd hirtelen felindulásból meg kellett látogatnunk a helyi interenetes valamilyen központot, ahol a helyi gyerekeket tanítják az internet és netes kommunikáció rejtelmeire. Kaptunk kv-t, lájkoltuk a fészbúkon a helyi srácokat, majd közös fotó, majd Attilával lettünk a “Celebrity of Karabah” dicső cím tulajdonosai :)

Kellett volna vízumot kiváltanunk, de mivel a szolgáltatás picit nehézkes volt, így ezt kihagytuk, mondván hogy katona legyen a talpán aki utolér minket azokon az utakon :) Ezután indultunk Aghbatba.

Egészen elképesztő a hely. A valaha volt százezres városban ma senki, de senki nem mozog. Minden szét van lőve és a háború óra eltelt tizennyolc év is ott hagyta a nyomát a helyen. A föld alatt ott az összez közmű és néhol a villany vezetékek is a helyükön vannak, de – micsoda fintor a sorstól – a helyi mecseten kívül nem nagyon találtunk ép épületet. Megdöbbentő emlékmű ez annak kapcsán hogy miként nem képesek a különböző népek és vallások egymás mellett élni.

Aztán egyszercsak indultunk tovább dél felé a tűzszüneti zónában. Valahol félútona Csontbrigáddal közösen készítettünk magunknak egy szmekk és sólet alapokon nyugvó ebédet, és elérve az iráni határt picit nyugatra fordulva kaptattunk fel ismét a hegyek közé. Nagyon szép volt az út és elég izgalmas is. Az út egyik oldalán felfelé 150 méter, a másik oldalon lefelé 200 az Arak folyó partján. Szép volt ez is.

Aztán még némi aszfaltos hegyi út megtétele után megérkeztünk Kapan frenetikus városába. Vacsi után némi sört vételeztünk és itt vadult meg az este. A szálloda tulajdonosa egy Arman nevű ember, aki mindenképpen szükségét érezte egy szerinti spontán mulatság kialakulásának, így mindenkit beparancsolt az asztalához, majd komoly mennyiségű ételt és italt rendelt. Gyakorlatilag 27 másodpercenként hangzott fel a ribjáti, pitty és szintén az Ő akarata szerint volt “spontán” tánc és mulatság…az Úri közönség táncol :)

Szabolccsal elmenekültünk egyszercsak a szálloda elé, ahol megláttunk egy terep színűre festett ezerötös ladát. Szabolcs orosz tudását összeszedve megkísérelte megvásátolni eme csodás járművet. Kb ezeket mondta hogy: Mózsná…öööööö….mózsná ? Végül eljutottak a “nem eladó”-n keresztül, a “nagyon sokba kerül”-ön át a 600 dolláros végösszegig, de miután kiderült hogy ez egy katonai rendészethez tartozó autó, a sofőr felajánlotta hogy megmutatja a várost…ekkor este 11 óra múlt kb. Végig krúzoltunk mind a hat utcán és megtudtuk hol a posta, a klub és az iskola, de csak kibúvott a szög a zsákból, mert a sofőrrel – aki mint kiderült maga volt a városban a katonai rendészet vezetője – be kellett mennünk a boltba sört venni. Ezután még kocsikáztunk kb 5 percet, majd visszavitt a szállodába és szép jó estét kívánva elváltunk, majd alvás.

Share on Facebook

Bagyi és Bandika és nemvidáman keltek és mivel semmit nem tudtunk csinálni a még mindig szemerkélő esőben, így indultunk fel a hegyre. Útközben kerítettünk klassz reggelit is vízzel. Nem tudom említettem-e hogy Grúziában a buborékos víz, amellett hogy buborékos, valami rettenetes ásványi anyag tartalma van…Olyanok mint 4800 mg nitrogén, amitől egy picit sós íze van és nem oltja a szomjat…ellenben enyhe hasmenést generál annál aki csak ráveti a tekintetét egy üvegre akár. A reggeli boltos emberrel való árucsere kapcsán a csontos Uraktól kaptunk egy még ennél is durvább kombót…sós víz (1800 mg nátrium per liter) ÜVEGBEN !!! Pici fél literes üvegek, amelyet törnek, csörögnek és hasmenést okoz. Olyan ez mint a Trójai Faló szerintem és így akarnak nyerni !!! De ezen úton is jelezném hogy átlátunk a szitán !

Szóval felkapaszkodtunk a hegyre valami 2700 méter magasra, majd a felhők felett átkocsizva megtaláltuk a grúz határt, ahol hangosan hallózó és integető katonák kergettek ki az országból. A karabah-i határon egy döbbent arcú határőr fogadott, aki annyira meg volt lepődve azon hogy valaki az Ő határátkelőjén akar átmenni hogy meg sem állított. Azért találkoztunk egy fehér nivás (itt gyakorlatilag mindenkinek fehér nivája van) RUSSIA feliratú mackót viselő csinovnyikkal, aki megállította a menetet és aktív telefonálgatás után elmondta a tudnivalókat és jó utat kívánt.

Aztán megnéztük Gandzashar kolostorát, meg egy Vank nevű falut amit egy lökött helyi pénzéből építenek újjá. Aztán elcsattogtunk ide Sztyepanokert-be ahol egy teljesen szürreális szállodában alszunk. A szálloda zsír új. Az ember a portán azt mondta egy éves múlt. Egy két ágyas szoba kb 150 négyzetméter…a folyosó kb 6 méter széles…mindent márvány borít és minden kristály tiszta…érthetelen :)

Ja és vacsiztunk egy jót. Bagyinak fáj az Ő betegsége kissé, de reméljük holnapra jobban lesz. Bandika meg megette a vacsinál a sajttálamat, így szerintem Vele nincs gond :)

Hobo legyen Veletek:

Share on Facebook

Ja, előző este hallottam hogy Herr Jé és neje beleszaladtak egy balesetbe, miszerint egy helyi dzsedi lovag az import tranzittal beleszaladt a toyota oldalába, majd kiütötte a hátsó hidat a csillegromboló alatt. Senki nem sérült meg és a romboló is javítható.

Szóval indulás után néhány feladat megoldása után megérkeztünk a grúz-örmény határra, ahol a grúz oldalon három sima útlevél ellenőrzést követően kiengedtek az országból. Örmény oldalon nagy a szigor és komoly a folyamat :)

Van az átkelő, amin van két ablak egyes és kettes felirattal. A csitti fitti ház mellett van egy bádog bódé is, valamint az örmény oldalon egy nagy bazi épület valami bankkal és irodával. Először be kell menni a ? Na hova ? Neeeeem, nem az egyes ablakhoz :) Természetesen a bádog bódéban kell kezdeni, ahol útlevél ellenőrzés zajlik, majd valami pecsételés. Ezután kell menni a kettes (!!!) ablakhoz ahol a vízum ügyintézés történik…félig. Ugyanis adnak egy pappert amit jól ki kell tölteni, majd ennek hátuljára rámásolják az útlevél képes részét, majd lepecsételik az egészet és az útlevelet nem adják. Na ezután át kell menni a bankba (ami már a határon belül található) és váltani némi pénzt. A pénzzel vissza a kettes ablakhoz, majd aláírás, pecsételés, ragasztgatás ééééés…irány az egyes ablak…ahol ismét ki tudja mi történik, de pecsét az érkezik.

Aki kuka utas, az itt végzett. Aki a kocsit viszi be az országba, az még bemegy egy órás körre az irodába a bank mellé és papírokat töltöget és pecsételnek és összetűznek és pénzt szednek, de végül beengednek az országba.

Az országba belépve Grúziához mérten leginkább annyi a különbség hogy több a rozsdásodó gyár és kevesebb a nyugati autó márka. Az úton találtunk egy út menti kis bódét, ahol kaptunk zakuszka gyanánt paradicsomot és uborkát, utána sült oldalast ettünk és mindehhez sörösüvegben adagolt donald rágó izű udítőt ittunk. Ja és bárisnya megkérdezte hogy kérünk-e vodkát. Bagyi épp kezdte volna tört orosszal ecsetelni hogy grammra váltva Ő mennyit is kér, de a háziasszony mit sem törődve a részletekkel hozott egy üveggel. Jól laktunk.

Ezután megnéztük a Haghpat kolostort, ami asszem a világörökség része és valamiko az 1300-as évek közepén fejezték be az építsét. irány a Szevan tó partja ahol tűzön sütögetett rák vacsora várt ránk…de hiába tette, mert sötétben és szemerkélő esőben értünk a helyre. Este a “szemerkélő”t lecseréltük az “zuhogó”-ra és aludtunk egy jót a sátorban. Reggel irány Hegyi Karabah és Sztyepanokert.

Megyünk haza nemsoká…addig is:

Share on Facebook

Gori után jöttünk tovább Tbiliszibe, ahol extra városnéző feladatokat kaptunk szervezőinktől. Körbe jártuk a várost és láttunk egy csomó mindent, ami Budapesten a nyolcvanas évek közepén is látható volt. A közlekedés talán ebben a városban a legdurvább. Egyértelmű a “győzelem vagy halál” hozzáállás. Elmebeteg mindenki és tényleg részegek.

Út közben egy templomnál összefutottam egy ENSZ alkalmazottal, aki sofőrködik a környéken és míg a többiek kajtattak valami nyaklánc utcán, mi elcsevegtünk. Mint gyakorlatilag mindenki ő is erősen ittas volt, megkérdezte honnan jöttünk, hová megyünk és majd’ könnyes szemmel megköszönte hogy eljöttünk hozzájuk turistáskodni. Háááát!? Én köszönöm. Az ország csodálatos, a Kaukázus elképesztően szép, az emberek annyira kedvesek és segítőkészek hogy az a hazai viszonyok között teljesen érthetetlen lenne. Mindenük megvan ahhoz hogy klassz hely legyenek…hajrá Grúzia !

Holnap megyünk Örményországba, a határátkelés már előre mosolyt csal a képemre. Szép estét és jó éjszakát…megyünk a csontosokkal és szétnézünk a városban.

Share on Facebook

Gyakorlatilag az összes falu a folyó partján áll a völgy aljában és tele vannak ezekkel a vicces tornyokkal. A tornyokat az 1700-as évektől kezdték el építeni. Céljuk, hogy a tavasz beköszönte előtt befogadják magukban a családokat, állatokat, élelmiszert és minden egyebet, hogy ha majd jön a lavina és elvisz mindent, az értékek megmaradjanak. Nagyon szépek. A házak is…a legelők is…ide kéne költözni…Urallal járnék a boltba :)

Szóval az élhető területeket lassan elhagyva egy elég durva úton mentünk fel egészen közel 2700 méter magasságig és végig az orosz határ mellett tettük próbára a türelmünket.

Átkeltünk kb 300 kis patakon és az út (már amennyiben út az amin magabiztosan csak tankkal lehet közlekedni) minden szikláját megmásztuk. A hágó túloldalán lefelé már nem bírtuk a drámai feszültséget és szmekket ettünk kávéval…majd egy még ennél is hosszabb ideig tartó úton leereszkedtünk. Annyit vezettem ma hogy a jobb kezem kisujjának utolsó perce gombásodni kezdett a kormányzástól… :)

Ettől függetlenül elképesztő élmény volt…meseszép ez a terület.

A mai cél Abrolauri volt, ahol van egy pöpec szálloda, de nincs kajálda csak a szállodai, ahol 4 lariba kerül egy sör, ami nem valami versenyképes errefelé…ma degeszre reggeliztük magunkat Bagyival és Bandikával…ettük a már említett hacsapurit, kefírrel és kávékkal/teával 7 lariért hárman…

Holnap irány Tbiliszi. Szép napot mindenkinek !

Share on Facebook

A mai terv szerint Mastia volt az uticélunk. A napi táv uszkve 250 kilométer volt. A csontos Urakkal együtt terveztük megtenni a távot. Reggelire kaptunk némi rántottát (kb 2/3-ad tojásból és 20 dkg zsírból állt), majd indulás.

Az úton megcsodálhattunk egy újabb korszerű helyi temetkezési szokást is. Azt már említettem hogy vannak egész alakos, béenvés, telefonálós képekkel tűzdelt kövek, de a mai felfedezés kapcsán azt kell mondjam hogy ezt is lehet fokozni. Kis házikókat építenek a sírok fölé és asztalt, valamint padokat tesznek oda. Jeles alkalom esetén kivonul oda a család és ott eszik-iszik kedvére. Dácsa és temető egyben…hmmm.

Aztán megnéztük még a világ egyik naaaaagy erőművét ami a nem tudom milyen folyót duzzasztja fel és annak vizét használja áram termelésre. A miheztartás végett mondom hogy a lenti bal oldali kép alsó részén a gát tövében van egy fehér légypiszok…az egy busz.

Ezután elindultunk Kaukázus magasabb részei irányába (Észak-Svanet).Az út a pompástól a rettenetesig tartó skálán minden értéket végig járt.

Végig ennek a nem tudom milyen nevű folyónak a medrét követtük felfelé, majd egyszercsak valamikor este 6 körül megérkeztünk Mestiába, egyenesen a “Cafe Ushba” nevű vendégházba. A hely saját legendát érdemelne. Valamilyen hússal töltött lepényt ettünk, ami nagyon finom volt., majd az esti parti kedvéért Attila barátunk hozott egy üveg csacsát (a helyi pálinka dzsoli dzsóker neve). Az ott lakók igaziból kicsit furcsák voltak…az a szervezői infó hogy mivel kevés az oxigén, így mindenki kicsit bolond :) Pl kért valaki egy viszkit kólával és kitettek elé egy teljes üveg viszkit és fél liter kólát. Ja és eközben valami rettentő helyi zene szólt.

Aztán kiderül hogy világzenei fesztivál van a városban, így megnéztük azt is kicsit, aztán pihi. A következő nap nehéznek ígérkezik.

Share on Facebook

A heliek vezetési stílusa könnyen szokható amúgy. A duda a legfontosabb kellék a kocsiban, így mindenre azt használják legyen az köszönöm, jövök, megyek vagy micsinálsztebunkó.

Szóval útban a Kaukázus alacsonyabbik része felé megnéztünk egy szovjet stílusú falut és benne egy vízesést és persze gyűjtöttük a kis pontjainkat.

Persze minden csak úgy ragad a Szovjetúnióban tanultaktól. Jól érzékelhető annak szelleme, vodka fogyasztási normái és a villanyszerelési trükkök is onnan maradtak szerintem.

Az úton persze már minden helyi kíváncsi volt ránk és mikor megtudta hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk mindenki örült az ittlétünknek. Az utakon rengetek az Ural, az UAZ és a Lada, de persze láttunk egy csomó ML Mercit és BMW-t is. Hiába no…ami menő az menő.

Köszönhetően annak hogy a helyiek jelentős része erős vodka befolyás alatt éli le az életét, az utak mellett elég sok síremlék van. Nagy keletje van a képpel díszítetteknek, ami mintegy megmutatja az elhunyt lelkének titkait is. Figyelembe véve a vodka fontos szerepét a legautentikusabb egy vodkás poharakat és az elhunyt arcképét ábrázoló kő volt…elképesztő.

Szóval haladtunk felfelé szépen és a tengerszint feletti kb 50 méteres magasságból felmentünk 2300 méter fölé. Teszek ide néhány képet az úton láttottakról (Adjara nemzeti park).

A Nemzeti Parkon átkelve leereszkedtünk a hegyekből és meg sem álltunk Kutaisi-ig, ahol egy rémes szálláson alszunk. Este bemegyünk a városba szétnézni mert egy – az elmondások alapján – világi hely. Jó éjt !

Share on Facebook